Bevásárló kocsimat magam előtt tolva közeledem egy (svéd bútor) áruház pénztáraihoz. Már távolból látszik, hogy nincs szerencsém, mindössze két pénztár van nyitva, előttük hosszú sor kígyózik. De mit látok, a legtávolabbi pénztárban is ül valaki és előtte nemhogy sor, de egy árva lélek sincs. Hurrá! A sok vaksi balek nem lát el tíz méterre, ott toporognak egymás sarkában, miközben pár méterrel arrébb egy harmadik pénztáros épp szétunja magát.
Villámgyorsan arra veszem az irányt és már pakolom is ki lelkesen a szalagra a számtalan mindenfélét, mikoris megszólal mögöttem az asszony:
- Állj le, ennél a pénztárnál csak bankkártyával lehet fizetni. - és mutogat egy táblára a fejem felett.
Nézem nagy értelmes arccal a táblát, utána a pénztárost, aki lelkesen bólogat: igen, jól látom. Próbálnám esdeklőre venni a figurát, hátha megszán mégis, de közben rájövök, hogy kár erőlködni, ebben a kasszában valószínűleg még váltópénz sincs.
Elkezdek visszapakolni a kocsiba és szinte érzem a hátamon a két hosszú sor felől felém áradó kárörömöt.
Éppenhogy "csak készpénzzel" típusú pénztárakra lenne szükség ahhoz, hogy a vásárlók egy része ne kétszázas vérnyomással hagyja el az áruházukat. Nem tudom, hogy melyik cégvezető zseninek jutott eszébe ez a "csak kártyával" ötlet, de hogy még soha nem járt a pénztárak közelében, az egészen biztos.